Sziasztok!

 Előre is bocsánatot kérek azért, ha egy ideig nem tudok blogot írni, de sajnos nehéz lelki teendőim akadtak. 1-2 napon belül elkezdem folytatni a blogomat. Nagyon köszönöm, ha elolvassátok, így minden egyes kis sérülés, és heg szép lassan begyógyul a szívemben. Ha elolvasod, úgy érzem van kihez fordulni tanácsért, van egy támaszpont. Van aki meghallgat. És ez mindennél fontosabb. Úgy érzem, hogy a blogon belül lesz amikor egy részt sírva írok meg, és lesz amit nevetve. Még nem tudom, melyikből lesz több, de akármi is történjen az életben NE ADD FEL. Ha már minden reménytelennek tűnik, akkor se enged el a segítő kezet, akkor se vesd magad a vonat elé. Mert MINDIG VAN REMÉNY. Akármi is legyen. Ha valamit elhatározol ott a fejedben, és addig küzdesz, amíg azt meg nem szerzed, akkor jó életed lesz. De nehogy világháború törjön ki. Az életed inkább arra használd, hogy segíts másokon. A SZEGÉNYEKEN, és az ÁLLATOKON. Nekik nagyobb szükségük van akárki másnál.

3. rész A váratlan ajándék

Reggel mikor fölkeltem anyukám belépett a szobámba egy tálcával a kezében. Én ásítottam egy jó nagyot, majd köszöntem neki. Kíváncsian néztem rá, és ő válaszként odaadta nekem a tálcát, amin egy gyönyörű palacsintatorta ékesedett. Egyszer csak megszólal.- Boldog szülinapot drágám! -Boldogan láttam hozzá az étkezéshez. És megköszöntem anyukámnak a finom reggelit. Aztán gyorsan összekaptam magam, és elindultam iskolába. Dög unalmas volt. De végre valahára kicsöngettek az utolsó óráról. Gyorsan hazatekertem a biciklimmel, és már indultam is volna, de anyukám egyetlen szóval megállított. -Várj még. - Odamentem hozzá, és megöleltem, majd megszólalt:
-Mit kérsz szülinapodra?
- Hát nem is tudom. [Hirtelen kitört belőlem a szó, és mindent elmondtam neki a kedves sérült barátomról. De ő először csak megdöbbenten nézett rám, aztán ijedten, és végül nyugodtá vált az arca, majd végre megszólalt.]
-Tudod milyen veszélyek várnak rád a dzsungelben??! És először iskola helyett akartál oda elmenni?! Miért mindig csak magadra gondolsz? És egyáltalán mit gondoltál? Hogy ez a tigris ha meggyógyul, akkor a tenyeredből fog enni?! Áruld el nekem miért nem vigyázol soha magadra? De ugye senki sem bántott? 
- Nem. Senki se. Anyu nyugi. Vigyázok magamra. De ez a tigris többet jelent nekem mint egy tigris. Mintha a másik felem lenne. Érted? Tudod milyen érzés, amikor a megértő szemeivel rám néz? úgy érzem mintha nélküle semmi lennék. Ő már az én lelkem egy darabja. Ha soha nem mehetek el oda hozzá többé, én soha nem tudom úgy leélni az életem nélküle, mintha minden nap odamennék hozzá, és végül egyre többet lennék vele. Anyu. A szívem hozzá köt. Ha nem lehet az életem része, én összetörök. Végleg. Egy átlagos érzéketlen ember leszek. De én ezt nem akarom! Nem akarok egy unalmas elferdült gerincű munka rabszolga lenni. Nem. Akarom. Így. Élni az életem. Kérlek!
-Rendben. Meggyőztél. Kiveszlek az iskolából, és magán tanuló leszel. Ha így jó. De egy valamit ígérj meg nekem. Vigyázz magadra! Szeretlek kicsim. 
-Én is Anyu.
-De most elmegyek neked ajándékot venni.
-Rendben. Szia!
-Szia kicsim!
[Kb. egy órán át csak ugrándoztam a boldogságtól, sőt el is sírtam magam. Míg végül megérkezett Anyu.]
-Hello! Megjöttem!
-Szia Anyu!
-Csukd be a szemed!
-Rendben. (mondtam mosolyogva)
[Majd anyu berakott egy kis selymes dobozkát a kezembe. Majd kinyitottam a dobozkát a szememmel együtt...]
És végül ez volt benne: 

Gyorsan beraktam a fülembe, és anyuval az egész napot végig őrjöngtük, majd letusoltunk, és végül elaludtunk. Ez volt ÉLETEM LEGJOBB NAPJA.

2. Újabb látogatás a rejtélyes helyre

Reggel a reggelimet nem ettem meg, hanem gyorsan bepakoltam a táskámba némi kötéllel, egy pár szöggel, festékkel, és egy bicskával. Nem volt velük nagy tervem, csak annyi, hogy szükség esetén ott legyenek nálam. Elindultam, de amikor a kereszteződéshez értem megtorpantam. Mit fog szólni a tanárom? És a szüleim? Biztos szívbajt kapnának. Nem. Suli helyett nem mehetek a dzsungelbe. Így hát egyenesen mentem a suli felé. Dögunalmas volt. Egész nap csak arra vártam, hogy vége legyen az óráknak. Végül mikor hazaértem gyorsan szóltam anyunak, hogy elmegyek sétálni egy órára. Azt mondta oké, de majd ne sétáljak nagyon sokáig. Fogtam a táskámat (a szükséges kellékekkel), és bementem a dzsungelbe. Nem kellett sokáig mennem, máris az első morgást meghallottam. Megijedtem, de valami azt sugallta, hogy ott. Kell. Maradnom. Elfutni gyávaság, de sokszor életmentő. A hangos morgás egy szikla felől jött. Észrevettem, hogy két tigris "vitázik", de féltem, hogy megtámadnak, így a harcot egy fa mögül néztem tovább. Már majdnem a hótigris nyert, amikor a másik tigris egy végső csapást mért rá, amitől sebesülten esett a földre. Amint elment a győztes odarohantam a sebesült hótigrishez aki nem nagy örömmel fogadott, mivel azt hitte bántani akarom. Szerencsére az anyukám (mint mindig) rakott el nekem mindenféle gyógyszert, meg fájdalom csillapítót, így eltudtam látni a tigris sebeit. Ő hálásan nyüszített rám, és már úgy éreztem megtaláltam életem barátját. A megmaradt szendvicsemmel becsalogattam egy barlangba, és egy-egy kókuszhéjba töltöttem neki vizet, és raktam bele egy kevés táplálékot ami volt nálam. Gyűjtöttem pár óriás levelet, amivel gondosan betakartam. Elköszöntem tőle, amit ő egy barátságos morgással viszonzott. Aztán siettem haza, hogy ne aggódjanak otthon. Amikor hazaértem anyukám érdeklődően megkérdezte tőlem, hogy mi ez a bűz. Én erre azt válaszoltam, hogy a sötétbe egyszer kétszer elestem, és annak a szagát érezte, úgy hogy most el is megyek fürödni. Majd bebújtam az ágyba, és csak arra tudtam gondolni, hogy holnap újra ellátogatok a kedves barátomhoz. 

1. rész: A rövidebb út

Hamarosan itt a szülinapom. Nem tudom még mit kapok, de nem is nagyon vágyom semmire.
 Ma mikor mentem iskolába, találtam egy rövidebb utat, így arra vettem az irányt. De az a dzsungelen keresztül vezetett. Eléggé féltem. Egyszer csak egy hangot hallottam a hátam mögül. Először nagyon megijedtem, gyorsan beugrottam egy óriás levél mögé. De kiderült, hogy csak egy papagáj volt az. Odamentem hozzá, de megcsípte az ujjamat, így fájva kaptam el, és a vért törölgettem. Majd tovább mentem nagy morgás hallatszott a fáról, így gyorsan elfutottam. Végre fél óra múlva (késve) beértem az iskolába. A tanár nagyon ideges volt, mert épp egy fontos anyagot vettünk. Feleltetni akart, de végül elmeséltem neki, hogy miért késtem, és ezért meggondolta magát, és mondta, hogy legközelebb ne azon az úton menjek ami veszélyesebb, de rövidebb. Én persze azt mondtam neki, hogy rendben, de a fejemben valami egészen más forgott. Amikor hazaértem, anyu aggódóan várt engem (mivel a tanárom elmesélte neki, hogy mi történt). Persze rendesen leszidott, hogy meghalhattam volna, meg hogy eltévedhettem volna. Egész nap más se járt az eszembe mint a mai dzsungeles "kirándulás" . Csak arra tudtam gondolni, mi lehet ott. Végig úgy éreztem, hogy volt ott valami ami vonzott magához. Végül elaludtam, és elhatároztam, hogy holnap titokban nem megyek el iskolába, hanem a dzsungel felé veszem az utamat.

Bevezetés

Sziasztok!

16 éves lány vagyok, aki Indiában él egy dzsungel közelében. Már 14 éve itt lakom a szüleimmel. Egy átlagos napom ebből áll: 

Reggel 6-kor kelés, készülődés, 7:10-kor indulás a suliba. 8 Dögunalmas órám van általában egy nap. Az iskolában persze vannak a nagymenők, akik általában eltiporják a magam fajta hallgatag lányokat. Ez már rég így megy. Idegesítenek, de már megszoktam. Amikor hazamegyek megebédelek, majd megírom a leckém. És ha ezeket elintéztem, neki állok  a blog írásnak...

 (kitalált karakter)